A legnagyobb önismereti tévhitek

Meg kell tanulnod egyedül lenni.
Ami zavar a másikban, azt javítsd ki magadban.
Ha még mindig az elérhetetlen pasikhoz vonzódsz, nem fejlődtél eleget.

Napestig sorolhatnánk az ehhez hasonló mondatokat, amikkel tele van a padlás, de amiknek valószínűleg kevés hasznát vettük az évek alatt. Mi több, talán még bosszantónak, esetleg nyomasztónak is érezhettük őket. Nem véletlenül. Ezek a mondatok azért különösen megtévesztőek, mert egyik sem a semmiből született. Mindegyik mögött van valamilyen pszichológiai jelenség, megfigyelés vagy részigazság, és mindegyikre lehet olyan élethelyzetet találni, amelyben tökéletesen megállná a helyét.

Csakhogy ezek a mondatok általában kontextus nélkül, és mindenféle árnyalatot mellőzve hangoznak el. Megokosodott ismerőseink olyan univerzális igazságként puffogtatják őket, mintha minimum a bölcsek kövét birtokolnák, mi meg kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy akkor bizony velünk van a gond… 

Ebben a cikkben azt az öt tévhitet hoztam el neked, amelyek a személyes “kedvenceim”, és amelyekkel rendszeresen találkozom az ügyfeleimmel való konzultációk során. Mindegyiket kifejezetten károsnak gondolom, főleg, amikor a fent említett, leegyszerűsített módon alkalmazzák őket.

1. „Jól kell érezned magad egyedül, különben sosem jön a nagy Ő.”

Fontos az önszeretet és a megdolgozottság, hiszen ezeknek valóban nagy szerepük van abban, hogy milyen kapcsolatot tudunk kialakítani:
Az a személy, aki alapszinten nincs jóban magával és aki nem elég önreflexív, rendkívül sok nehézségbe fog ütközni a párkapcsolataiban, ha sikerül kialakítania egyet. A saját szükségleteink felismerése, a határhúzás, a megfelelő kommunikáció, a konfliktuskezelés mind-mind olyan készségek, amelyeket el kell sajátítani, és amelyek bizonyos fokú érettséget és megdolgozottságot kívánnak meg. Ezek nélkül nem lehet egészséges párkapcsolatot működtetni. Ez tény.

Ebből azonban valahogy kialakult az az elképzelés, hogy előbb meg kell tanulnunk boldogan élni egyedül, és csak ezután leszünk „készen” egy kapcsolatra. Mintha az, hogy egy ember magányos és társra vágyik, a megdolgozottság hiányával volna egyenlő.

Csakhogy szeretni és szeretve lenni alapvető emberi szükséglet. Ha valakinek hosszú ideje nincs társa, miközben vágyik az intimitásra, a közelségre, a közös életre, teljesen normális, hogy ennek a hiánya fáj. A legmegdolgozottabb ember is lehet magányos, és ez nem hiányosság vagy megdolgozottság, hanem egy teljesen normális evolúciós válaszreakció az egyedüllétre.

A „tanulj meg jól lenni egyedül” gondolata talán releváns egy társfüggő személy esetében, de ha univerzális igazságként alkalmazzuk másokra vagy önmagunkra, akkor csak hozzáad még egy réteget az eredeti fájdalomhoz. Már nemcsak az nehéz, hogy nincs mellettünk valaki, hanem elkezdünk azon is aggódni, hogy valami baj van velünk, amiért nem vagyunk jól egyedül. Hogy ha eléggé szeretnénk magadunkat, ha eléggé megdolgozottak lennénk, akkor nem lennénk magányosak.

Pedig attól, hogy tudsz egyedül élni, még hiányozhat valaki. Az ember társas lény, és nincs annál természetesebb vágy, mint hogy megosszuk az életünket valakivel, akit szerethetünk és aki viszont szeret. ez az élet egyik alapvető értelme, és ha valakinek ez éppen nem adatik meg, akkor a legnormálisabb dolog, hogy ez hiányzik neki.

2. „Ami zavar másokban, az valójában rólad szól.”

Talán kevés önismereti mondatot használnak olyan magabiztossággal, mint azt, hogy “mindenki tükör”, és hogy ‘“ami nem tetszik másban, azt javítsd ki magadban”.

Valóban létezik projekció, és valóban előfordul, hogy valakiben éppen azt ítéljük el különösen erősen, amit saját magunkban nehezen fogadunk el. Ez az árnyékrész tipikus jelensége: azokat a tulajdonságainkat, késztetéseinket vagy érzéseinket, amelyeket önmagunkban elutasítunk vagy elnyomunk (jellemzően azért, mert erre neveltek), könnyebben észrevesszük és elítéljük másokban. Mintegy rájuk vetítjük azt, amivel saját magunkban nehéz kapcsolatba kerülnünk. És valóban rengeteget tanulhatunk magunkról abból, hogy megvizsgáljuk, miért vált ki belőlünk valaki ennyire intenzív reakciót.

De ebből nem következik, hogy minden, ami zavar egy másik emberben, valójában bennünk van.

Zavarhat valaki tiszteletlensége azért, mert tiszteletlen. Zavarhat az etikátlan viselkedés azért, mert ellentétes az értékeinkkel. Lehetünk dühösek azért, mert valaki átlépett egy határt, megbántott minket vagy igazságtalanul viselkedett velünk.

Az önreflexió nem azt jelenti, hogy minden konfliktusban addig keresünk magunkban valamilyen hibát, amíg végül sikerül felmentenünk a másikat. Ezt rengeteg embernél látom, többek között az ilyen beépült hiedelmek miatt.

Ha használni akarjuk a tükör metaforáját, sokkal értelmesebb úgy gondolni rá, hogy minden kapcsolati helyzet felhasználható önismeretre. Megtudhatjuk, hogy mi fontos nekünk, hol vannak a határaink, mit tolerálunk jól vagy éppen rosszul, mire reagálunk érzékenyen, mitől félünk és mire vágyunk.

Ez azonban egészen más állítás, mint hogy ami zavar a másikban, az valójában te vagy. Ez egészen egyszerűen nem igaz.

3. „Ha eléggé megdolgozod magad, többé nem vonzódsz érzelmileg elérhetetlen emberekhez.”

Ennek rengeteg változata létezik:
Miért mindig ugyanolyan pasikat vonzok be?
Mikor leszek végre annyira gyógyult, hogy egy biztonságosan kötődő ember tetszik majd?

Mintha az önismereti munka végén kapnánk egy új szűrőt, ami automatikusan kiszűri a sérült, nem biztonságosan kötődő egyedeket. Ez természetesen nem így működik. A vonzalom ennél jóval összetettebb.

Olyan személyekhez vonzódunk ösztönösen, akik képesek megérinteni a fájó pontjainkat, ezzel felhívva a figyelmünket arra, ami gyógyítást igényel. És mivel soha nem vagyunk teljesen készen, soha nem is fogunk teljesen kész, minden szempontból egészségesen működő párt találni. És ez így van jól, mert szerencsére egy jó kapcsolathoz nem két hibátlanra csiszolt ember kell, csak két olyan ember, akik bár hozzák a maguk csomagjait, de hajlandóak dolgozni egymásért, hajlandóak fejlődni. És amikor két ilyen ember egymásra talál, akkor kötődési minták és sérülések ide vagy oda, rengeteget tudnak gyógyulni egymás mellett.

A megdolgozottság tehát nem feltétlenül abban látszik, hogy kihez vonzódunk, hanem abban, hogy mit kezdünk vele.

4. „Ha valami még triggerel, akkor nem dolgoztad meg eléggé.”

Az önfejlesztés egyik legfurcsább mellékhatása, amikor az ember már a saját emberi reakcióit is a megdolgozatlanság bizonyítékaként kezdi értelmezni.

Megint felidegesített, akkor még dolgom van vele.
Még mindig fáj, akkor még nem engedtem el.
Megint szorongok, akkor még mindig nem vagyok eléggé rendben.

Az, hogy valamin már rengeteget dolgoztunk, nem jelenti, hogy onnantól kezdve soha többé nem vált ki belőlünk semmilyen reakciót. Egy régi seb érzékeny maradhat, és bizonyos helyzetek aktiválhatnak egykor már megdolgozott működéseket. Valami, amivel rengeteget foglalkoztunk, egy különösen nehéz időszakban újra erősebben megérinthet.

Például én a magam részéről már megszámlálhatatlan terápiás órát töltöttem azzal, hogy az apám olyan volt, amilyen, hogy tulajdonképpen szinte nem is volt apám. Pszichoterápia, Családállítás, SzomatoDráma, Belső utazás, Recall Healing. Ezek csak néhányak azok közül a segítői módszerek közül, amelyekkel az évek alatt dolgoztam a témán, és ma már kijelenthetem, hogy feldolgoztam.

És ez nem jelenti azt, hogy amikor majd férjhez megyek, nem lesz fájdalmas, hogy nincs apám, aki az oltárhoz kísérjen. Nem jelenti azt, hogy amikor egyszer gyerekem születik, nem lesz fájdalmas, hogy nincs nagyapja. Az élet újra és újra hozni fog olyan szituációkat, amelyek megérintik a bennem lévő hiányt. Talán egyre ritkábban, és egyre nagyobb dolgok kellenek majd hozzá, de meg fog történni. Ez akkor azt jelenti, hogy nem dolgoztam fel? Dehogy. Azt jelenti, hogy mindez a történetem kitörölhetetlen része. Ez tett azzá, aki vagyok, és ez így van jól. 

Mint egy heg, ami már kifehéredett, rugalmas szövetek fedik, de amikor az időjárás kicsit rosszra fordul, érezzük, hogy sajog. 

5. „Minden fejben dől el.”

Talán ez az egyik legmakacsabb mondat mind közül, mert nagyon szeretnénk hinni benne, hogy ha valamit eléggé megértettünk és eléggé akarunk, akkor képesek leszünk elérni. Csakhogy a megértés és a tényleges viselkedés között néha hatalmas távolság van.

Fejben pontosan tudhatod, hogy határt kellene húznod a főnököddel szemben. Otthon akár tízszer is elpróbálod, mit fogsz mondani másnap, amikor bemész az irodájába. Tudod, hogy jogod van nemet mondani, és azt is, hogy nem történik semmi “rossz” attól, hogy kiállsz magadért. Aztán ott állsz vele szemben, és hirtelen földbe gyökerezik a lábad, megváltozik a hangod, érzed a feszültséget végigfutni a gerinceden, és egyszerűen nem jönnek ki azok a begyakorolt mondatok.

Hogyha az idegrendszerünk a korábbi tapasztalataink alapján úgy gondolja, hogy egy ilyen jellegű konfrontáció veszélyes, akkor megjelenhetnek automatikus stresszreakciók, amelyek jelentősen beszűkítik azt, amire az adott pillanatban képesek vagyunk. Ezért önmagában az, hogy tudom, mit kellene csinálnom, még nem jelenti azt, hogy képes is vagyok rá.

A változás ezért nem csupán fejben dől el. A valódi változás sokkal inkább a test és az idegrendszer szintjén zajlik a tapasztalataink mentén. Ezért bár fontos a megértés és a felismerések, de amíg nem válik belőlük tapasztalat, addig csupán információ lesz, nem pedig transzformáció.

A részigazságokkal van a legtöbb baj

Ezek a mondatok azért tudnak ennyire elterjedni, mert mindegyikben van valami részigazság.

Fontos, hogy tudjunk egyedül is létezni. Érdemes megvizsgálni, miért zavar bennünket valaki más viselkedése. A saját kötődési működésünk befolyásolja a párkapcsolatainkat. A triggereinkből rengeteget tanulhatunk magunkról. A gondolkodásunk pedig természetesen hatással van arra, hogyan érzünk és hogyan cselekszünk.

Ezekkel nincs probléma.

A probléma azzal van, amikor a részigazságból univerzális igazságokat gyártunk, és nagyon megokosodva puffogtatjuk őket, vagy éppen saját magunkkal szemben alkalmazzuk ezeket.

Az önismeret így könnyen átfordulhat egy újabb rendszerbe, amelyben folyamatosan ellenőrizzük magunkat, és amelyben újra és újra megmérettetünk ezen tévhitek mentén. Az eszköz, amelynek eredetileg abban kellett volna segítenie, hogy jobban értsük magunkat, végül újabb okokat ad arra, hogy hibát keressünk magunkban.

Talán itt az ideje felülvizsgálnunk és frissítenünk az egykor elmentett, jól csengő önismereti frázisokat. Mert attól, hogy valamit sokat hallottunk, még nem biztos, hogy igaz. De még ha igaz is volna: ha valami számodra frusztráló, bántó, vagy aggasztó, akkor nem kell elvinned, bárkitől érkezik is. Egyszerűen visszaadhatod a feladónak azzal, hogy “köszönöm, de nekem ezzel nincs dolgom.” 

Ha szívesen olvasnál még tőlem, itt, a blogon találsz hosszabb szakmai és személyesebb írásokat is – önismeretről, kapcsolatokról, változásról, és mindarról, ami éppen foglalkoztat. Az írások egy része mindenki számára elérhető, a többit pedig az előfizetők olvashatják a Zárt Klubban.