Játsszuk azt…

Kinyílik a szemem, elmondom a mantrát, felkelek az ágyból, megkeresem a férfit, megölelem. Szájat ápolok, szezámolajjal kenem be az orromat, vizet forralok. Beveszem az ayurvédás gyógynövényeket, mélyeket lélegzem váltott orrlyukkal, jógázom, meditálok. Nem gondolkodom, csak csinálom. Ne gondolkodj, csak csináld – mondja az ayurvéda a reggeli rutinról.
Let’s pretend, hogy az vagyok, akinek ez megy. Hogy nem gondolkodom el mindenen, nem keresek és találok mélyebb összefüggést jelentéktelen dolgokban is. Most játsszuk azt, hogy nem az vagyok, aki négyévesen arról kérdezte az anyját, hogy a mocsárban miért süllyednek el az állatok, és hová tűnnek, amikor ez megtörténik.
Let’s pretend.

Let’s pretend! – mondja mindig a barátnőm kislánya, aki angolul beszél, és akivel mindig pretendet kell játszani, amíg meg nem unja. Más bőrökbe kell bújni, eljátszani, hogy nem azok vagyunk, akik. Mostanában sokat játszom pretendet. Tanfolyamra járok, ahol ezt kell csinálni: emberek, testrészek, tünetek bőrébe bújni, átfolyatni magunkon érzelmeket, megélni a meg nem éltet, kicsatornázni, úgy tenni, mintha…

Ha sokat játszik pretendet, az ember előbb utóbb elkerülhetetlenül megtalálja önmagát. Ezt mondják az okosok és ezt mondja az evolúció is. Ezért játszik minden emlős mielőtt végérvényesen önmagává fejlődne. Úgyhogy most let’s pretend, hogy nem felejtettük el, hogyan kell. Játsszuk azt, hogy tudunk még játszani. 

Az új asztal a reggeli fényekben a legszebb. Három éve nincs étkezőasztalunk. A régi lakásban nem fért el, ide meg túl sokáig tartott megtalálni a megfelelőt. A héten hozták meg, tökéletesen illik a térbe. A férfi már kiszúrt rajta egy apró hibát: egy mákszemnyi dudort a makulátlan felületen, mintha porszem ragadt volna a mázba.
– Ezért vajon visszavennék? – kérdezem, mintha az lennék, aki nem vagyok: aki visszaküld bármit is, csak mert hibás. De most let’s pretend – egy gondolat erejéig –, hogy nem sajnálom meg előbb a tökéletlen tárgyat, mintsem hogy visszaküldeném. Játsszuk el, hogy nem az vagyok, aki minden tökéletlenségben önmagára ismer.
Let’s pretend.

Fehér ruhákat válogatok a szennyesből, berakom őket a gépbe, holnapra kelleni fognak. Az öblítős tartály azóta rossz, hogy beköltöztünk, nem intézi el a tulaj, de most let’s pretend, hogy nem érdekel.
– Egy vegyszerrel kevesebb – mondja a férfi, és igaza van, azóta engem is kevésbé zavar. Forog a gépben a patyolat, az élet nyomai szennyeződés formájában tűnnek el a csőben.
Let’s pretend, hogy megtisztulunk.

Aztán ma még játsszuk el majd azt is, hogy nincs vége a világnak, hogy jön még ránk holnap – olyan, amiért nem kell aggódnunk. Játsszuk, hogy szép az élet, és játsszuk, hogy csúnya. Játsszuk el az összes árnyalatát: legyünk jók és legyünk rosszak. Játsszunk hős szerelmest és magányos árvát, játsszunk az anyja ölében síró csecsemőt és játsszunk öregembert.
Játsszuk azt, hogy nem félünk a sötéttől, és nem várjuk a reggelt.
Játsszuk, hogy nincs hiba az asztal felületén, hogy nem vagyunk mázba ragadt porszemek. Játsszuk, hogy nem ezeket a sorokat írom már megint a reggeli rutin helyett.
Felhős az ég, de most játsszuk azt, hogy kisüt.
Let’s pretend.